Folytatás...
A fejem szinte teljesen mentes volt mindenféle gondolattól, afféle megmagyarázhatatlan nyugalom járt át, mint általában mikor sétára adom a fejem. Pár perccel az után, hogy elhagytuk a tábort irányt változtattam, Sinona teljes megdöbbenésére, és bevágtam az erdő tőlünk balra eső részébe. A mai napig nem tudom, milyen indittatásból tettem ezt, vagy mi vehetett rá erre. Szememet földre szegezve beljebbsétáltam. Pár méter után, mintha túl sok fagyit ettem volna egyszerre, megfájdult a fejem. Ekkor megálltam és felnéztem. A legnagyobb megdöbbenésemre, tőlem 3-4 méterre ott állt a pad egymagában. Se egy másik pad, se egy tűzrakóhely, semmi nem volt körülötte. Egyedüli társai a fák égbe nyúló vörösesbarna törzsei és a kicsiny keresztespókok voltak. Az erdő ezen része fakó világos barna színben úszott. Zöld levél csak nagyon ritkán és elszórtan bukkant ki az avar alól, ami vastagon ellepte a földet.
-Kalli, gyere ki!! -Sinona hisztérikus hangja ébresztett fel merengésemből, azonban még jó pár másodpercig nem tudtam megmozdulni - Kalli!! -Sinona egyre kétségbeesettebb lett, de bejönni nem mert. Én pedig gondolataimba merülve még nézegettem pár másodpercig a magányra kárhoztatott padot, majd megfordultam és kisétáltam. Sinona karon ragadott és visszarángatott az útkereszteződéshez. Szavai ismét csak felületesen jutottak be a gondolataim közé, magamban még bizonyítékokat követeltem, valami magyarázatot történtekre. Felálltam, és elindultam a másik ösvényen, csak sétálgattam, Sinona némi habozás után, de velem tartott. Hiába voltam megszállott realista a történtekre nem találtam magyarázatot, és amit ott éreztem az valós volt. Nem önámítás, hisz nem tudtam hol van a pad, Sinona nem írta körül, nem mondta azt sem, hogy melyik oldalon, teljesen magamtól fodrultam épp ott balra, és mentem épp abban az irányba, ami egyenes vonalban a padhoz vezetett. Véletlenek ugyan léteznek, és lehetnek elég bizarrok is, node ennyire? A tömeghisztéria gondolatától is borzadtam, hisz ez is csak egy tünete az ember csordaszellemének, amitől épp menekülni szándékoztunk a város forgatagából. Ahelyett hogy további magyarázatot vártam volna, vagy jobban elmerültem volna a részletekben, úgy döntöttem, hagyom magam, had sodorjon az ár. Sinona akkor már teljesen bezsongott, én ha tartózkodóan is, de belemegyek a játékba, úgy gondoltam, hogy amíg nem veszem szívemre a dolgot, nem több ez puszta játéknál... akár vehetem a szerepjáték kiegészítő szálának is.
Az út végére értünk, egy szántóföld tárult elénk, a búzaszárak már hatalmas bálákban örködtek a csupasz föld felett. Egy ideig elnéztük őket, elnéztük a helyet, ahol véget ér az erdő és a civilizáció, újra felbukkan. Majd visszaindultunk a mi kis világunkba. Szokásomhoz híven ismét a fölet néztem, hirtelen újra éreztem azt az agyfagyáshoz hasonlatos érzést. Ekkor szememet feszülten leszögeztem a földre, és visszahátráltam oda, ahol a legerősebben éreztem. Ott oldalra néztem, nyugtáztam a látottakat és továbbhaladtam. Nem szólaltam meg. Nem tudtam. Sinona fejében az árnyak már valami szerelmi történet részei voltak, és a helyiek is különössé nőtték ki magukat, mikor visszaértünk a kereszteződéshez, és szólni tudtam.
-Láttad azt a másik ösvényt ami mellett elmentünk? -kérdeztem.
-Persze hogy láttam.
Az ösvény sokkal inkább egy folyosóra hasonlított. A két szélén hatalmas, dús, smaragdzöld koronájú fák álltak, leveles ágaik a magasban összeértek, így egy kis zárt teret alakítottak ki, elzárva az ösvényen haladót a nap fényétől. Valójában lenyűgöző látványt nyujtott, az embernek kedve támadt volna megfesteni. A levegő azonban száraz volt, és a csípős szélben ez a lenyűgöző látvány egyáltalán nem volt szívet melengető. Mély levegőt vettem, a csontzáraz levegő marta a torkomat.
-Egy akasztott férfit láttam ott - amint ezek a szavak elhagyták a számat félelem hideg tőrrel férkőzött a szívembe, és sírás vett erőt rajtam.
Folytatás holnap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése