Folytatás...
Másnap elmeséltük a tapasztaltakat Vikonak. Ő elég tájékozottnak volt mondható az efféle dolgok terén, és a következőt mesélte el nekünk:
-Ezek erdei lidércek, a két szín, amiket láttok, két klán, a pad, amire leültünk, a fehér klán szentélye, és mi megsértettük. Milyen eleműek vagytok?
-Tűz - felelte Sinona.
-Víz.
-Jól van, a biztonság kedvéért tartsatok magatoknál egy követ. Ezek a lidércek nem képesek fizikailag bántani titeket, viszont az őrületbe kergethetnek. Ne sétáljatok egyedül és nem lesz gond. Én elvégzek a szentélynél egy szertartást, kiengesztelem őket, utána remélhetőleg túlzottan le fogja őket foglalni a kis belső viszályuk, semmint hogy velünk szórakozzanak.
-De mire kell a kő? -bukott ki belőlem a kérdés.
-Megvéd titeket. Viszont adjatok hálát, hogy egyikőtök sem föld elem. Ők érzékenyebbek rájuk- ezzel hátat fordított és visszatért a táborba. Mi Sinonával még egy ideig néztünk egymásra, majd csatlakoztunk a többiekhez.
A nap többi része jelentéktelennek mondható, megfogadtuk Viko tanácsát, és igyekeztünk minél kevesebb szót ejteni a történtekről.
Éjjel a sátortársam, Deena kétségbeesett ébresztgetésére keltem.
-Kalli, Kalli kellj fel!
-Mi az mi történt? - ásítottam. Az álom még mindig nem ment ki a szememből.
-Nem érzem jól magam.
-Dőlj előre, vagy menj ki sétálni egy kicsit - ezzel a másik oldalamra fordultam és megpróbáltam tovább aludni. Pár perc múlva Deena kiviharzott a sátorból és hányni kezdett. Erre már felébredtem és még páran a táborból. Hirtelen Deena teljesen elvesztette az erejét, és alig bírt lábra állni. Arca holtsápadra vált, tüdeje zihált, bőre gyöngyözött a hideg verejtéktől. Sinonával egymásra néztünk, féltettük Deenát. Ha mindaz igaz, ami körülöttünk zajlik, akkor ezek a lények már nem csupán ránk gyakorolnak befolyást, bárki veszélybe kerülhet. Elmondani persze nem mondhattuk el mindenkinek, hisz ki hitte volna el nekük ezeket a hihetetlen, fantasy történettel felérő rémmesét?
Arrébb ballagtam a zajos társaságtól a tábor szélére, ahonnan látni lehetett a csillagokat. Minden annyira nyugodt volt, s távoli. A fekete száz árnyalatában uralta a vidéket a meleg, barnás feketétől a rideg, merev kékfeketéig. Semmi sem volt ugyanolyan, semmi sem tűnt el, még az ember szeme elől sem. A fekete fák, amik a hideg, csillagos ég felé meredeztették koronájukat. A hold sápadt fénye megvilágított egy épp vadászatra induló baglyot, s itt-ott zizergett egy szunyog.
Mintha az egész táj egyszerre lélegzett volna az erdő összes teremtményével, mintha maguk a piciny rovarok cipelték volna a sötétség szemcséit szerte amerre csak a szem ellátott, s most is ott nyüzsögnének mindenhol, hogy továbbcipeljenék minden kis darabját csendben, gondosan. Nem, ez a környék nem aludt, nem volt dermedt és mozdulatlan. Eleven volt, de mégis rejtőzködő. Mint egy tolvaj, aki lopva körülnéz, mikor léphet egyett, mikor fordíthatja arcát.
Gondolataimba merülve nem vettem észre a körülöttem gomolygó mindent elnyelő feketeséget. Nehéz ködként telepedtek körém, elborították a földet, a fákat. Hirtelen teljesen lehült a levegő, majd izzani kezdett. Ez a két érzet folytonosan váltani kezdte egymást, mikor feleszméltem gyorsan szedni kezdtem a lábam, s riadtan visszamentem a többiekhez.
Ez volt az első találkozásom Velük. Nem sejthettem kik vagy mik is ők. Nem is akartam tudni, féltettem az életem. Féltem, hogy a következő érzés folytogató lesz, süvítve behatolnak tüdőm összes hörgőcskéjébe megrepesztve őket, s nem távoznak többé. Zakatolt a szívem a gondolattól is, hogy valami olyasmi végezzen velem és ragadjon magával a mélybe, amit nem ismerek, és másoké is. Mitől is félne az ember, ha nem az ismeretlentől. Amit ismer, arra fel tud készülni, de az ismeretlen, a rejtély, a misztikum mind olyan dolog, ami az emberi elme számára megfoghatatlan és elfogadhatatlan. Amit nem ismerünk, az idegen, és ami idegen, azt el kell pusztítatni. Legalábbis a legtöbb embert ezt érzi. Ezt tartja helyesnek. És ezért haltak meg oly sokszor a híres tudósok, feltalálók, polihisztorok. Az ember kitaszítja magából a ismeretlent, falat épít és saját világot teremt maga és környezete számára. De mi van, ha az ismeretlen vágyakozik az emberre? Ha epedve néz a falra, s vágyik a túloldalra? Képes-e az ember bármit is tenni ellene, avagy egy olcsó játékszerré válik legnagyobb félelme előtt?
Folytatás holnap....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése