Furcsa, paradoxon érzéseket váltottak ki belőlem. Egyrészről a hamisítatlan, nyers, ádáz kéj, másrészről a harmónia, ami körülövezte a kis csapatot. Hogy pontosan hányan lehettek, nem tudom. A köd sose tűnt el, mintha egyek lennének, folytonos összeköttetéssel, ugyanakkor külön egységeket is alkottak néhol, mintha az egyén megvalósulása, és a közösség szelleme semmilyen függelékkel nem akadályozta volna egymást.
Ahogy az idő telt, teljesen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal és embertársaimmal. Mint egy benarkózott utcagyerek, én sem láttam mi az, ami az egyik és ami a másik síkon történik. Fel se fogtam, nem is érzékeltem, hogy egyedül maradtam valami olyasmivel, amivel talán még senki sem szembesült ezidáig. Ekkor értettem meg. Sose akartak bántani. Lehetőséget adtak a megismerése, a lelki katarzisra, melyet az ő különös kéjjel bélelt világuk léte nyújt.
A lények különös belső energiával bírtak, ettől volt élőnek érezhető az erdő, általuk lélegzett. Az általuk létrehozott erő lengte be az erőt, akár csak annak a saját lelke lenne. Kezdetben ez az energia nem tűnt veszélyesnek rám, idővel azonban elgyengített. Eltompította az elmémet. Mintha egy kifakított régi filmet néznék testem mámorán keresztül, ilyenné vált érzékelésem.
Egy este a sötét köd egybe gyűlt, egy kört alkottak körülöttem. Mindannyiukon különös vibrálás vett úrrá, beleremegett az erdő, a hold pedig különös fényben tetszelgett önnön magának, majd magába roskadt, s fénye elhallgatott. Mindent átitatott a tisza addig sose tapasztalt sötétség, majd hirtelen fény támadt. Hihetetlen, ezidáig elképzelhetetlennek tűnt, egy efféle fekete fény felragyogása. Hirtelen a teremtmények az égbe nyúltak, s testük egyre különösebb megtestesülést öltött magát. A sötétség immár engem is átjárt. Az a hihetetlen erő, amit akkor éreztem más emberek számára elmondhatatlan. Szememet lehunytam, s teljes egészében átadtam magam annak az érzésnek, ami belőlük belém áramlott. Szemhéjam nehéz lett, testem más része egyre könnyebb, elmém üressége önmagában is félelmetes volt. Mintha szellemem és fizikális mivoltom kettéhasadt volna, s nem függne már egymástól, de lelkem tehetetlenül megmerevedett a testem védettsége nélkül. Erőmnek erejével felnyitottam szemem. Amit akkor láttam, az leírhatatlan. Testem molekuláris állaga megváltozott, nem volt már olyan határozott formája, mint régen, de a semmibe se veszett még.
Elmebeteg félelem vett erőt rajtam, nem voltam biztos benne, hogy ami velem történik valóság, és nem csupán valami toxikus rémlátomás, melyet valami ismeretlen psichotróp vegyület okozott. De ha még ez is lett volna a valóság nem biztos, hogy tényleg ez az, amit akarok. Szememet szorosra zárva álatias üvöltésbe kezdtem. Mire újra kinyitottam a szemem, testem anyagai ismét a helyükre kerültek. De ekkor már valamni megváltozott bennem.
Beletelt némi időbe, mire kiismertem az új adottságaimat. Másképp láttam már, mint teljesen emberként, más illatokat reztem és más hangokat hallottam. Szünet nélkül fülembe muzsikált az erdő hangja, s volt, h én is vele daloltam. Hihetetlen élmény volt eggyé válni mindennel, ami körülöttem elterült. Éreztem az egész erdőt, s az is érzett engem. De nem mi voltunk az egyetlen ilyen lények az erdőben. Egy emberi ésszel és érzékekkel fel nem fogható világ tárult elém, amit (reményeim szerint még) bármikor magam mögött hagytam. Úgy éreztem, hogy végre élek, és végre mindent megtudhatok, ami valaha érdekelt. Emberek által csak halványan tapogatott tudás birtokának határán mozogtam, sok boszorkány, varázsló és egyéb a paranormálisnak nevezett tények után áhítozó ember vérét ontotaná, csak hogy egy percre és érezhesse, láthassa, hallhassa, amit én akkor.
Emberi testem kezdett elsatnyulni a diétán, amit az erdő rótt rám. Erre ráeszmélve merült fel bennem a kérdés, hogy vajon mivel táplálkoznak ezek a lények, és meddig folytathatom az életem a két világ közt?
Egy héttel az átváltoztatásom után nem emberi formám is érezni kezdte az egész közösséget átjáró éhséget. Éjről éjre egyre ingerültebben jártuk az erdőt, valami táplálék után kutatva, noha elképzelésem se volt arról, hogy mi is lehet az, amit tulajdonképp keresünk. A harmadik ilyen estén éreztem meg a világ legínycsilandozóbb illatát. Mohón szívtam be, s kezdtem a nyomát követni követni a többiekkel együtt. Az egyik tisztáson egy kifejezetten csinos lányt pillantottam meg. Arany szín haja kecsesen omlott le vállaira, gazellateste kecsesen mozgott az erdő talaja felett. Megtorpantam a fák és cserjék fedésében, a többiek pedig körbevették a lányt. Egyre agresszívabban köröztek körülötte, a lány hosszú, szőke haja úgy szállt, akár a fehér füst a lények támadásától. A lány térdre rogyott és zokogott. Nem volt ereje menekülni, arcáról lerítt a töménytelen fájdalom és kín, amit átélt, s a többiek szépen lassan kiszívték belőle az életet. Haláltusája nem rázott meg, morbid kíváncsiságot keltett bennem a látvány. A többiek pedig nem ölték meg teljesen, rám vártak, hogy én is táplálkozzak. Nem volt mit tennem, a lány már úgyse élhette volna túl a támadást, és én még élni akartam, így vagy úgy, de élni. Így hát csatlakoztam ehhez a felettéb különös táplálkozási rituáléhoz.
A lelke édes volt, és megfogalmazhatatlan kéj ébresztett bennem, hogy még többet kaphassak ebből a csemegéből. Az evés befejeztével emberi, fizikai valóm is táplálékot követelt. Pár ágat halomba rakva tüzet gyújtottam, és nyársat készítettem. Irónikus, hogy a lányt a saját bicskájával vágtam fel. Nem éreztem bűntudatot, hisz nem én öltem meg, és ebben a világban, már nem vonatkoztak rám az emberi társadalom által kovácsolt szabályok. Egyetlen, mindent betöltő szabály maradt csak: az életben maradás.
A heteken keresztüli rügy, gyökér és bogyó rágcsálás után mohón vetettem rá magam a sült velőre, májra, húsra és a nyers vérre.
