Sose tudtam írni, most mégis erre adom a fejem. Ez a történet túlnőtt rajtam. Én vagyok, s már mégsem... Ami még megmaradt abból, aki voltam arra késztet, hogy "tollat ragadva papírra vessem emlékeim". Hátha akad egy bolyongó lélek, kin segíteni tud. Egy megmentett lélek is megér egy fájdalmas visszaemlékezést, mikor minden seb a hústól elválva sikítva újra felszakad, s ember létem utolsó szilánkja sikítva tör fel homályos múltamból.
Az egész 2006. nyarán kezdődött. Az a nyár se tűnt különbnek a többinél, a nap hétágra sütött, a városokban tömeg, turisták özöne, az emberek egymást tapossák, amerre a szem ellát. Romlott egy világ, mi minket körülvett. Az emberiség, mint rákos daganat pusztít, s felél mindent, ami a szeme elé kerül. Természete nem jó már semmi másra, csak a pusztításra, hiába van lehetősége az építésre. Birka énje egyre hajtja, a hétköznapok monoton lüktetése magába szívja, lemerevíti. Látása már rég leszűkült. Nem is lát már, csak néz. Néz, miközben a szeme már a semmibe réved, s ha valami csoda folytán újra valami... valami lényeges a szeme elé téved, fel se tűnik neki. Jelentéktelen világában a jelentéktelen dolgait ajnározza, mézes mázzal bekenve minden olyat, miről nem akar tudomást szerezni, és felnagyítva bugyuta gyermeteg nyafogásait.
A csapattal, akikhez tartoztam elhagytuk ezt a világot, és belevágtunk a régi idők, s korok emlékére egy erdőbe. Élőszerepjátékozni mentünk, amit pár ismerősünk szervezett. Erős mag lévén, a csapatunk egy héttel korábban kiment a helyszínre és tábort épített. Döglesztő melegben, esőben, sárban alakítottuk környezetünket számunkra megfelelővé. Az erdő maga csodálatos volt, ezer és egy arccal, hol fenyves, hol tölgyes, hol sűrű szeder és akác borított mindent. Ösvények tucatjai szelték át, s minden egyes részletnek külön hangulata volt az őt övező növényzet révén. Néhol alig lehetett átlátni a sűrű aljnövényzettől, máshol pár mohácskán és a lehullott leveleken kívül semmi nem fedte a csupaszt anyaföldet.
Kicsi korom óta látok árnyakat erdőkben, de sose voltam az a megszállott szellemvadász, sőt, igazából maga voltam a megtestesült realizmus. Az árnyakat, mindig csak árnyéknak tekintettem, mégis mi mások lehettek volna? Ezen a nyáron is, mint mindig sokszor sétáltam egyedül, hallgatva a körülöttem susogó ágakat, nézve a természetet, és lesve a napnyugtával előbújó denevéreket, mélyen gondolataiba merülve. Az erdőnek volt egy különös hatása. Olyan érzéseket keltett az emberekben, mintha élne. Mintha lelke, szelleme lenne, és sose lennél egyedül. Ez néhol megnyugtató, néhol dermesztő és fagyos érzés volt.
A táborhelyen azonban teljes volt a jókedv, erről a társaság gondoskodott. Előkerült némi bor, és hosszú, éjszakába nyúló történetekkel szórakoztattuk egymást, és magunkat. Az erdő által sugárzott érzés nem tört utat itt a szívünkbe, kacagással minden néma suttogást messzire űztünk. Minden este a tábortűz biztonságos fénykörébe gyűltünk.
Már a negyedik napot töltöttük az erdőben, barátnőmnek, Senonanak aznap volt avatási szertartása. Ez azt jelentette, hogy délben elé állt a csapat vezetője, és a kérdés megválaszolása után, miszerint vállalja-e az avatási próbát, nem vehetett ételt magához, nem hagyhatta el szó a száját, és mikor a nap nyugovóra tért, harcolnia kellett a csapat minden tagjával. Ezen minden hivatalos tag átesett, jómagam is.
Senona és párja, Viko gyakran eltűntek kettesben az erdőbe. És eközben gyakran megfeledkezett a szabályzat némaság részéről, így aznap már másodszorra futott neki a próbának...
(folytatás holnap...)
